A szeretet nem más, mint késznek lenni arra, hogy olyan dolgokat tegyünk meg a másikért, amelyek – akár a mi érdekeinkkel szemben is – az ő érdekeit szolgálják.

A szeretet tehát egy elhatározás. Mégis gyakran szembesülünk azzal, hogy sokan felelőtlenül használják ezt a szót, mert nincsenek tisztában a valódi jelentésével. Többen a ragaszkodással, a birtoklás vágyával azonosítják a szeretetet. A szeretet azonban több mint egyszerű vágy.

A szeretet ad, a vágy elvesz.

„Szeretlek, mert…”. Ha fejben be tudjuk fejezni ezt a mondatot, akkor már nem beszélhetünk szeretetről. Akkor már arról van szó, hogy a másik rendelkezik – illetve úgy véljük, hogy rendelkezik – egy vagy több olyan tulajdonsággal, amelyet értékelünk. Az pedig, hogy valakit értékelünk, önmagában még nem jelenti azt, hogy szeretjük is.

„Szeretlek, ha…”. Szintén nem beszélhetünk szeretetről, ha a másikat próbáljuk megváltoztatni és olyanná formálni, hogy számunkra ideális legyen. Ilyenkor nem szeretjük őt, sőt, sokkal inkább gyűlöljük és bántjuk, amiért nem tud olyan lenni, mint amilyennek elképzeljük. Nem véletlenül mondják tehát: „feltétel nélkül szeretni”.

Láthatjuk, hogy a tévesen értelmezett szeretet képes kárt okozni vágyunk tárgyában. Pedig a szeretet lényege éppen az, hogy - akár önmagunkkal szemben is - megóvjuk azt, akit szeretünk.

Szeretni egyenlő sebezhetőnek lenni.

A szeretet tett, ezért mindig tudatos. Ellenben a vággyal, amely mindig ösztönös. A szeretet bizonyos mértékben magában hordozza az önfeladást is. Ha viszont feladjuk önmagunkat és teljesen átadjuk magunkat a szeretetnek, azzal sebezhetővé válunk. Szeretni valakit egy olyan kockázatvállalás, amiért cserébe nem várunk semmit. Emellett a másik – az általunk létrehozott támadási felület miatt – képes az iránta érzett szeretetnek megfelelő csapást mérni ránk - akár akaratán kívül is -, így sokan ezért távol tartják magukat a szeretettől.

Kapcsolataink igazi mércéje az egymás iránti szeretet.

Az egymás közötti viszonyaink minőségét – legyen szó bármilyen emberi kapcsolatról – az határozza meg, hogy milyen mértékben vagyunk képesek a másikért tenni a saját érdekeikkel szemben. (Ezt akár pontozhatjuk is egy nullától tízig terjedő skálán.) Ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg kapcsolatainkat, előfordulhat, hogy többet átértékelünk majd közülük. Lehet, hogy a szülő csak haver, a barát csak egy ismerős, a párunk pedig kifejezetten ellenség. Vagy éppen fordítva.

A fenti mondás gyakori közhely, és igen veszélyes is, ha belegondolunk valódi mondanivalójába.

Téves ugyanis a mondás azon kiindulási alapja, hogy van egy "Én", aki el tud fogadni valakit, aki szintén "Én" vagyok, tehát "Én ketten vagyunk". Csak "Én" létezem ebben a testben, senki más, így önmagam elfogadása nem csak értelmetlen, hanem fogalmilag kizárt is.

A mondás egyik - mondhatni csekélyebb - veszélye tehát abban áll, hogy ránk kíván kényszeríteni egyfajta kettős személyiségű, skizofrén gondolkodásmódot, ami eléggé összezavaró tud lenni.

De ki vagyok "Én"?

Igazából fogalmunk sincs arról, hogy ki az az "Én", az az "Önmagunk", akit el kellene fogadnunk. Így ahhoz, hogy elfogadjam, előbb meg kellene határoznom önmagam. De mi az, ami miatt én én vagyok? Az külsőm, a gondolataim, az érzéseim? Esetleg az iskolai végzettségem, a családom, a barátaim, a pénzem, az autóm, a foglalkozásom vagy a munkám tesz azzá a valakivé, aki én vagyok? Esetleg ezek összességéből rajzolódik ki a személyiségem? Mi a helyzet, ha tévedek, és amiket a személyiségem részeiként fogok fel, azok valójában csak rám kényszerített vagy önként vállalt szerepek, amelyek képzelt börtönt képeznek a valós személyiségem számára?

Ha elég időt szánunk a gondolkodásra, akkor rá fogunk jönni, hogy az eljátszott szerepeink ugyan megmutathatják, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyunk, de minket nem ezek határoznak meg. Hát akkor mi?

Ahogyan nem tudjuk "Önmagunkat" elfogadni, ugyanúgy nem vagyunk képesek "Önmagunkat" meghatározni sem. Ha le is tudnánk vetkőzni magunkról az összes szándékos és beidegződött szokásunkat és szerepünket, ami megmaradna, - ha maradna egyáltalán valami - azok lennénk mi.

Önmagunk ismerete híján a "Fogadd el önmagad" mondanivalója csak annyi lehet, hogy bármilyennek is gondolod éppen, ebben a pillanatban a saját életed, azt fogadd el úgy, ahogy van. Ne küzdj ellene, törődj bele abba, hogy ez a legtöbb, amit ebben az életben elérhettél és neked ettől úgysem lesz jobb. Ha ezt elfogadjuk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez így is lesz..

A mondás másik, jóval komolyabb veszélye tehát abban áll, hogy le akar minket beszélni a tettekről, determinálni próbál jelenlegi helyzetünkben, állapotunkban.

Ugyanis aki bármit is elfogad, egyben elfogadja annak megváltoztathatatlanságát is.

Éppen ezért azt javaslom, hogy ha ilyen tanáccsal találkozunk, mosolyogjunk egyet, majd tegyük az ellenkezőjét: ne fogadjuk el az önmagunkról alkotott képünket, ne törődjünk bele a jelenlegi helyzetbe, ne érjük be kevesebbel. Egyszerűen csak cselekedjünk.

Eddigi életem során sokat gondolkodtam. Ami egyrészt jó, mert így szinte sosem hoztam elhamarkodott döntéseket, ezért kevés dolgot bánok. Másrészt rossz, mert:

a gondolkodás megfoszt a pillanattól.

Akárhányszor gondolkodunk a múltról vagy a jövőről, addig elszakadunk a jelentől. Pedig a jelen az egyetlen, amiben létezünk, amiben - relatíve - biztosak lehetünk.

A múlt, vagy jövő csupán illúzió azok számára, akik még nem tanulták meg élvezni a jelent.

Elhatároztam tehát, hogy nem leszek tovább tétlen. Nem élek illúziókban csak azért, mert nem vagyok elégedett a jelennel.

Kezdésképpen útjára indítom életem első blogját, mely remélem, hogy másokat is gondolkodásra és tettekre ösztönöz.

Fogadjátok szeretettel:

L. Balázs